Nem tudom, mi késztetett rá. Ott álltam, az erdő biztonságot adó sűrűjében, és néztem a pusztaságot. Fenyegetően szikrázott végtelen felülete, ahogy végigtekintettem rajta. Alacsony termetem miatt aligha láthattam, mi van a síkság másik felén. Ha van másik fele egyáltalán.
A Nap forrón tűzött le a kősivatagra, és egyre csak hívott. Mi lehet arra?....
Aztán jött a nagy elhatározás. Átmegyek. Most.
Lábamat az első talpalatnyi földre helyeztem. A kő égette a talpamat. Előttem semmi. Mennem kell, mennem kell. Céltalanul meneteltem. Hív az a valami, egyre csak hív...
Hirtelen kővé dermedtem. Hatalmas lények, a Pusztítók közeledtek felém. Olyan óriásiak voltak, hogy az egész eget eltakarták. Sötét alakjuk fölémtornyosult. Soha nem hittem bennük, amikor a vének emlegették őket.
"Halálosak- mondták - és csak nagyon kevesen élték túl a velük való találkozást. Akiknek sikerült, azoknak is csak szerencséjük volt."
Most már késő. Eszeveszetten próbáltam elmenekülni előlük. Vissza az erdőbe, vagy bárhová, bárhová, csak el innen. A kétségbeesés magába kerített, nem volt kiút. Árnyék vetült rám.
Felnéztem. Sötétség. Éles fájdalom. És vége.
-Nézd anyuu! Ráléptem egy piros bogárra!
-Kislányom, az egy suszterbogár. És ne állj meg, sietnünk kell az óvodába. Már így is késésbe vagyunk.
-De anyu, a bogárka kilapult!
-Kislányom, az csak egy bogár. Gyere, siessünk!
Anyuka és lánya eltűntek a pusztában. Csend állt be.
¤¤¤
Földbéli krónikák...:)
VálaszTörlésTök jó!! :)