A Hetedik Terem: március 2011

És egy meleg, tavaszi napon a Hajnalka végül csak kihajtott. Eleinte bizonytalan, zöld száracska és levelecske jelezte érkezését. De ahogy teltek a napok, úgy lett egyre nagyobb és nagyobb. Már volt ereje ahhoz, hogy tenyérnyi leveleket növesszen magára. És valljuk be őszintén: ezekre a levelekre nagyon büszke volt.

Kacéran tekintgetett körbe a kertben, kinek dicsekedhetne el vele. Nagy hetykén oda is szólt egy tulipánnak:
- Hé, te ott! Látod, micsoda gyönyörű leveleim vannak? Lám csak, nekem olyan színűek mint egy mező a napsütésben, és kecsesen hajlonganak a szélben. Neked viszont rútul befedi az összes leveled valami fehéres homály, mint a köd egy hűvös reggelen! - csúfolódott pimaszul.
- Ehh, ti magoncok, mind ugyanúgy beszéltek. Csak csevegtek és dicsekedtek; pedig még egy nyarat se éltetek! - bosszankodott a Tulipán.
- Egy nyár is elég lesz ahhoz, hogy szebb legyek, mint te! - vetette oda durcásan a Hajnalka, és elfordult. Azonban titkon nem értette a Tulipán szavait. Méghogy "nyár"? Hát az meg mi?
Ezen töprengett egy darabig, de csak nem jutott dűlőre.
- Hé, psszt! Te ott! - susogott oda egy kaktusznak.
- Hmm? Na, miaz, mit akarsz? - kérdezte mogorván a Kaktusz, mivel épp napfürdőzött.
- Mondd csak, mi az hogy "nyár"?
- Még ezt sem tudod? A nyár, az az, amikor naphosszat csak sütkérezel és nyújtózkodsz a napon, és este kellemesen hűs a levegő. Közvetlenül a tavasz után van.
- Óó...És mi az a tavasz?
- Tavasz az most van, te oktalan kis hajtás! Most, mikor még csak próbálgatja magát a nap, és mindenki feléled és leveleket, virágokat növeszt. De most hagyjál békén! - és ezzel csendbe burkolózott a barátságtalan Kaktusz.
A Hajnalka még most se értett igazán mindent, de egyelőre úgy gondolta, inkább nem törődik vele. Sokkal fontosabb dolga volt. Virágot kellett növesztenie neki is, ha versenyre akart kelni a Tulipánnal.

Így hát csak nőtt és nőtt, újabb és újabb leveleket hajtott. Aztán egy reggel kis bimbócska jelent meg az egyik vékonyka szár végén.
- Végre, végre! - ujjongott a Hajnalka.
A bimbó eleinte zöldes volt, majd halvány kék, és végül egészen kék. De csak nem nyílt ki.
- Lehet hogy nem is fog? - kérdezte aggódva.
- Ugyan, ne beszélj zöldségeket! - reccsent rá a Kaktusz.
És valóban; nemsokára kinyílt a virág. Gyönyörű volt, egyszerűen gyönyörű. Legbelül fehér, majd bíborszínű, és végül szikrázó királykék. A Hajnalka nagyon meg volt elégedve.
- Látod? Nekem is van virágom, és még lesz egy egész csomó! Nem úgy mint neked, akinek összesen egyetelenegy árva virágocskája van! - provokált a Hajnalka.
- Na, majd meglátjuk! - mondta rosszallóan a Tulipán.

De a Tulipánnak (kívételesen) nem lett igaza. A Hajnalka egyre gyarapodott, egészen meg volt táltosodva. Eközben pedig ügyesen kúszott fel a mellette lévő ágakra, bogakra karcsú karocskáival. A végén már egy egész bokrot behálózott. Reggelente, amint megjelentek az első napsugarak a sötét égen, nevéhez híven kibontogatta szirmait, kinyújtóztatta leveleit, és elégedetten körültekintett bokorbirodalmán.
"- Ez mind az enyém!..." - gondolta.

Közben ahogy telt az idő, a Tulipán lassan elejtegette szirmait, és már csak egy szár és két levél volt összesen. Bibéje csupaszon meredt az égre.
-Na, mi az, már nem olyan nagy a szád, mi? - kérdezgette a Hajnalka - Látod, te már csak egy színtelen kóró vagy, míg nekem temérdek virágom van, nézd csak meg! - és nyomatékul meglibbentette szirmait.
- Bután beszélsz és könnyelműen. Meglátod, vége lesz a nyárnak is , és mindjárt nem leszel ilyen büszke! - pirított vissza a Tulipán.

De a Hajnalka persze nem hallgatott rá. A baljós jövőről, amit a Tulipán lefestett neki, azt gondolta csak rémísztegés. Boldogan illegette magát a szélben.
A nyár azonban szaladt, szaladt, lassan a végéhez ért. A Nap sugarai egyre laposabbak, erőtlenebbek lettek. Már nem sütöttek olyan nagyon. A Hajnalka aggódva tekintgetett az égre. Nem értette.
"-Hogy lehet, hogy a Nap úgyanúgy feljön az égre, az Ég ugyanolyan kék, és én mégis valahogy olyan furcsán érzem magam?" - töprengett nyugtalanul.
Ráadásul rémülten vette észre, hogy már nem nőnek új virágai. Sőt, a meglévőek is mind fonnyadoztak, kókadoztak. Sorba hullottak le, mígnem már csak egy száradt virágocskája maradt.
- Tulipán, jaj, Tulipán, most mit tegyek?! A gyönyörű, hamvas virágaim! Mind elhervadnak, elhullanak! - sírt a Hajnalka elkeseredetten.
- Persze, most sírsz, de nemrég még te gúnyoltál engem! - vágott vissza vadul a Tulipán.
- A virágaim! A gyönyörű virágaim! - jajveszékelt a Hajnalka.
A Tulipán csak nézte, nézte, eleinte kárörvendve, de aztán megesett a szíve a fiatal virágon.
- Jól van, jól van, fel a fejjel! - próbálta vigasztalni.

De nem volt mit tenni, végül az utolsó virág is lehullott a fűbe. A szél felkapta, és könnyedén játszott vele a levegőben. Majd eltűnt a szem elől.
A Hajnalka ezek után nem szólt többet. Csendesen kapaszkodott szeretett bokrába, levelei fakultak, szára gyöngült, hajlékony kacsocskái összeszáradtak. A nyárutó átfordult az igazi őszbe. A Tulipán szintén lekonyult, elszáradt, de tapasztalt virág révén ezen nem csodálkozott. Próbálta szóra bírni a Hajnalkát, beszélgetni vele, de akármit mondott, a Hajnalka nem válaszolt. Hallgatott.

Végül eljött a nap. A Tulipán már csak hagymagubó volt a földben, némi megmaradt száraz szár-torzsával a felszínen. A Hajnalka egészen elkókadt. Büszke levelei elsárgultak, összepöndörödtek, és lekonyultak. Szára zörgő csontváza volt testének.
- Itt az idő! - suttogta a Tulipán a földből - Érzem egész gubómban: itt az idő. Hallod, te Hajnalka! Látod, nem tudtad, mi az a nyár, a tavasz! Hát most meglátod, milyen az ősz. Hideg lesz, és sötét; a Nap már nem süt olyan fényesen. Az eső gyakran meglátogatja a kerteket, és a növények mind elbújnak. Érzem, hogy ma este lesz először, mikor a Fagy végiglehel a réteken, mezőkön, mindenkit megtalál és megdermeszti a tagjaid. Fehér, fagyos darát von minden fűszálra, ágra-bogra, amit épen talál. Nem menekülhet senki.
Egy ideig csend volt.
Aztán egy vékony, egészen erőtlen és halk hang megszólalt:
- És utána? Mi lesz a Fagy után? Mi lesz velünk? - kérdezte remegő hangon a Hajnalka.
- Utána...Mindenkivel más. Valaki álomba esik, és a következő tavaszig fel sem ébred. Valaki meg... - itt elakadt a hangja a Tulipánnak.
- ...nem kel fel többé? - kérdezte a Hajnalka elhalóan.
- Igen, előfordul. Örökké az álom foglya marad, míg világ a világ. - válaszolta rekedten a Tulipán.
- És ennyi? Ezért hajtottam ki a Földből? Ezért növesztettem újabb és újabb leveleket, csodaszép virágokat? Ezért küzdöttem fel magamat szeretett bokromra, hogy aztán soha többé ne lássam? Hogy örökké a sötét álom rabja legyek? És mi lesz az Éggel, a Nappal, a Kerttel, többé nem láthatom őket? Mi értelme volt ennek?!- zokogott a Hajnalka.
- Mi értelme? Talán nem volt jó a Nap fényében nyújtózkodni, ringatózni? Talán nem volt jó mikor ágaidba belekapott a szél, lágyan végigsimított ujjaival? Vagy mikor esőcseppek gurultak végig szirmaidon, vagy mikor törékeny lepke pihant rajtad? Ez mind semmi volt? - kérdezte a Tulipán.
- Dehát ez a sok minden mind eltűnik, eloszlik, semmi lesz. Mit érek az emlékekkel, ha már én magam se vagyok?
- Na és a magjaid? - kérdezett vissza hirtelen a Tulipán- Szerinted azokkal mi lesz?
- Gondolom őket is mind egyenként felfalja majd a Fagy, ez a kegyetlen úr.
- Tévedsz. Ők mind a Földben rejtőznek, gondosan elbújnak majd, senki sem árthat nekik. És következő tavasszal, mikor újra beköszönt a meleg és a fény, előbújnak, kihajtanak, akárcsak te. Létezés sosincs ok nélkül, ezt ne feljetsd el. Mikor az első zöld levél, az első kék szirom megjelenik, mind rád emlékeznek majd; az örökségre amit átadtál nekik. És ez így megy örökké. Szerinted ez felesleges volt? - kérdezte a Tulipán.

Hosszú csend állt be. Az Ég kékből sárgába, vörösbe hajlott át. A szellő fagyosan futkosott a fák, bokrok között. A rigók meglapultak fészkeikben, a levegő remegő feszültséggel, a hideg ígéretével volt tele. Vártak.

Majd jött a Fagy. Lassan, kúszva közeledett, lábujjhegyen lopakodott a fűszálak között nyomában deres pír szállt meg mindent. A Föld összehúzta magát, megdermedt.
Lassacskán elérte a Tulipánt és a Hajnalkát is.
- Nem...azt hiszem talán mégsem volt felesleges. Talán.... - suttogta utolsó erejéből a Hajnalka, majd hangja elbicsaklott, elhalt, elfoszlott.
A Tulipán még hallotta az utolsó gyönge szavakat, mielőtt a téli alvásba merült volna. Örült neki, hogy a Hajnalka végül megnyugvásra talált. Aztán átcsusszant a mély, hosszú álomba, gondolatai a következő tavasz melegével, a Nap ígéretével kecsegtettek.

A csillagok felragyogtak az égen. Az ég tintafeketén hömpölygött, kutyák magányos ugatása hallatszott. Hideg csend volt.