Egész este nyugtalan, és ijesztően valósághű álmokat álmodtam. Amikor felébredtem, nehéz volt a fejem a túl sok alvástól, kicsit kábultan botorkáltam oda az ablakhoz, hogy felhúzzam a redőnyöket. Kint nagyjából olyan idő volt, mint ahogy éreztem magam. Borongós, szürke, esős-szeles. Ránéztem az órára. Fél kettő. Már megint elaludtam a fél napot. És még csak jól sem esett.
Mindegy, átöltöztem, beágyaztam, és megmostam az arcom hideg vízzel. Egészen felfrissültem tőle. Aztán kimentem a konyhába, hogy kávét főzzek magamnak. Ahogy benyitottam, majd' szívrohamot kaptam. Valaki ült már az asztalnál, és kávét ivott. Ilyenkor rajtam kívül senki sincs itthon. Jól megnéztem. Én voltam.
- Ööö hát te meg? Te meg mi vagy? -kérdeztem tőle feldúltan. Azt hittem káprázik a szemem.
- Hogyhogy mi vagyok? Inkább talán
ki, nem? -kérdezett vissza sértődött hangon, de ugyanolyan meglepetten.
- Nem, nem, nem. Nem lehetsz
ki, mert pont olyan vagy mint én, és belőlem csak egy van, én. Tehát te nem lehetsz valódi személy, ezért nem lehetsz vala
ki. -magyaráztam.
- Még hogy nem lehetek valaki? És akkor te ki vagy? -kérdezte csúfondárosan.
- Én
én vagyok. Panni. Én. Egyedül. Csak. És kész.
- Na, akkor meg fogsz lepődni, én is
én vagyok, és engem is Panninak hívnak. Erre mit mondasz?
- Azt, hogy nem vagy valódi.
- És te az vagy?
- Persze.
- És ezt miből gondolod ilyen biztosan, mi?
- Miből, mégis miből?! Abból, hogy itt állok, élek, létezem, érzem a körülvevő világot és magamat. Érzem és birtoklom a tudatom. Onnan.
- De hát én is pont ugyanezt érzem és tudom. Akkor én miért ne lehetnék valódi? Inkább te nem vagy az -mondta határozottan.
Ez gondolkodóba ejtett. Tulajdonképpen nézőpont kérdése az egész. Ha ő ugyanezeket tudja -hiszi?- mint én, akkor melyikünk valódi? Vagy honnan tudom, hogy én
vagyok, és ő nem? Meg úgy egyáltalán, hogy nézhet ki pont úgy, mint én, és hogyhogy itt van? Hogy kerülhet ide?
- Izé, na és te hol laksz? -kérdeztem bizonytalanul.
- Itt. Már több, mint 10 éve -válaszolta.
- Én is. És 18 éves vagyok, és most épp nem járok suliba.
- Én is 18 vagyok. És én sem járok sehova. - mondta halkan.
Egymásra meredtünk.
- Hát...mi akkor ugyanaz az ember vagyunk? -inkább megállapítottam, mint kérdeztem.
- Nagyon úgy tűnik. Ugyanúgy nézünk ki, ugyanolyan idősek vagyunk, ugyanott lakunk. Egyforma magasak vagyunk, és a hangunk is tök ugyanolyan.
- De...most mit csináljunk?- kérdeztem szorongva. Nem nagyon tudtam hogy most mihez kéne kezdeni.
- Nem tudom.
- Én sem.
Beállt a csönd. Mindketten gondolatainkba merültünk. Aztán megkérdezte:
- Kérsz kávét? Az előbb főztem.
- Aha...ja, kérek. - Mondtam, és leültem mellé egy székre. Néztem ahogy kitölti nekem egy csészébe.
- Egy kanál cukorral, és fele-fele arányban tejjel, igaz? -kérdezte.
- Igen. Honnan tudtad?
- Én is így iszom.
- Ja, tényleg. Ugyanolyanok vagyunk. El is felejtettem.
Megint beállt a csönd. Kint elkezdett esni az eső. Vacak idő, vacak nap. És nekem be kell mennem Budapestre. Semmi kedvem hozzá.
- A fenébe, semmi kedvem bemenni Budapestre ilyen időben. -mondta rosszkedvűen.
- Én is pont erre gondoltam. -jegyeztem meg elképedve.
- Hát még mindig nem érted, mi? Egyszerre gondolunk, ugyanazt érezzük. Egyek vagyunk.
- Dehát nem lehetünk egyek.
Te vagy, meg
én vagyok. Ha egyek lennénk, most nem beszélgetnénk itt.
- Jó, ez igaz. De akkor most mi történhetett? Miért szakadtunk ketté? -töprengett magában.
- Hát nem tom'. Ugyanazt akartuk - akarjuk - csinálni. Ugyanazok vagyunk. Mégis külön. -gondolkoztam.
- Várj csak! Te később jöttél ki ide a konyhába, mint én. Tehát én előbb voltam, mint te. Tehát te vagy a probléma.
- Még hogy én? - kérdeztem dühösen - Csak azért, mert te már itt voltál? És ha te jöttél ki túl korán? He?
- Hmm. Végülis ez relatív. Akkor nézzük, miből indulhatunk ki: egy helyen,
majdnem egy időben, mindketten ugyanúgy
vagyunk, ami nem lehet.
- Mi az hogy
majdnem egy időben? Hiszen egy időben vagyunk. Itt beszélünk. - mondtam értetlenül.
- Nem. Nem vagyunk egy időben.
Te később jöttél ki, mint én. Tehát ha ugyanaz az ember vagyunk, akkor vagy te vagy az én jelenem múltja, vagy én vagyok a te jelened jövője. Érted?
- Öhh...asszem. De ha külön időben vagyunk, akkor hogyan látjuk egymást? Hogyan beszélgetünk?
- Nem tudom. Valami elromlott. Talán egy kis bicsaklás az időben. Apró hiba, nem több. Szerintem hamarosan az egyikünk eltűnik majd.
- Mivan? Mért?
- Mondom, ez csak egy kis hiba. Amint helyrejön, te vagy én eltűnök. És akkor kiderül, hogy a jövő jött túl hamar, vagy a múlt tört újra elő.
- Aha. Szerintem meg kicsit túl sokszor nézted meg a
Mátrixot mostanság, nem igaz?
- De. De te is. - mondta mosolyogva.
Igaz, gondoltam magamban. Egyek vagyunk, mégis külön. Az ő kávéja van a kezemben. Az
én kávém. A számhoz emeltem, hogy belekortyoljak. De még előtte eszembe jutott valami.
Felálltam, és a kávéfőző felé nyúltam.
- Várj! Mit csinálsz? - kérdezte.
- A dolgom. Azért jöttem ki, hogy kávét csináljak. Érted már? Ha én most azt csinálom, amit elterveztem, akkor
te válsz majd az
én jelenem túl korai jövőéjé. És nem én a te múltaddá.
Csend lett. Szemembe nézett. Aztán így szólt:
- Azért jó volt egyszer beszélgetni.
- Jó volt.
- Kár hogy csak egy ennyi...kis hiba...
- Nem kár. Még látjuk egymást.
Folyton egymást látjuk. Nem igaz?
- De. Egymást. Együtt. Mi. Én.
-
Én. - mondtam.
Elmosolyodott.
Megfogtam a kávéfőzőt, és az előző zaccot kikapartam egy kiskanállal a kukába. Közben valamiért a
One-t dúdolgattam. Aztán a mosogatónál kimostam a kávéfőző szűrőjét, és letörölgettem róla a vizet. A kávésdoboz aljáról kikanalaztam a maradék kávét. Már csak egy adag volt benne. Feltettem a főzőt a tűzhelyre. Aztán visszafordultam a szék felé, ahol ült az előbb.
Már nem ült ott senki. Egyedül voltam. Egyedül. Én.
Én.¤¤¤
