Ma egy igencsak kizökkentő élményben volt részem.
Rajzon telepedtünk a folyosón, és festegettünk. Aztán én befejeztem az akkori munkámat (lejjebb), és azon gondolkodtam, mit kezdjek el rajzolni.
Nem nagyon volt kedvem sima belső térhez, és 'elvont' belső teret két dolog miatt sem akartam csinálni: egyrészt mert le lett ferdénnézve az első ilyen típusú képem, másrészt mert nem volt jó absztrakt-ötletem. Ugyanolyan stílusút pedig nem akartam még egyszer.
Szóval ezen tűnődtem. Aztán gondoltam hogy csinálhatnék valami egészen mást, olyat, amit itthon szoktam többnyire. Ami nem olyan "iskola stílusú", értitek.
Eddig azért csak itthon rajzoltam ezeket, mert féltem hogy itt beléköt valaki. De aztán gondoltam áá, csak nem, meg úgyis bemutatnám készen évvégén.
Szóval nekikezdtem. Egy absztrakt fejet akartam rajzolni, felemás arccal, fekete ceruzával kontúrozva, festékkel befejezve. Lelkesen nekikezdtem.
Nem tudom veletek hogy van, de amikor én kitalálok valami ilyesmit, általában az elején nagyon homályos a kinézete a fejemben, az közben érik, alakul, fejlődik ki bennem, miközben csinálom. Tehát építgettem magamban a festékes árnyképeket, és megrajzoltam, amikor megszülettek. Kezdtem jól érezni magam, mindig ez van ugyanis amikor olyat rajzolok ami igazán "megmozgat".
Aztán többen is odaszállingóztak, bele-bele néztek. Mindenki csak húzta a száját. Elismerem, az elején még nem olyan teljes, szép, dehát én látom magamban már a végeredményt ők meg nem. Szóval nem tudják jól megítélni. Aztán egy jófej osztálytársam borízű hangon elkezdte mondani hogy: "...hát Panni nem akarlak elkeseríteni, de...".
De azért megteszed.
Úgyéreztem összetörik bennem az a vékony, törékeny kép, amilyennek elképzeltem a rajzomat. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, itt rinyálok, én bírom a kritikát. Sőt nagyon adok is pár ember véleményére. De az ilyet utálom. Nekem ne jópofáskodjon ilyenekkel.
Talán túlságosan a szívemre veszem, gondoltam. Ezért kedvetlenül összepakoltam a cuccomat egy idő után, és hazajöttem hogy majd itthon folytatom, ahol senki nem szól bele.
De nem megy. Leültem hogy nekikezdjek, de nem megy. Már tönkre ment. Már elrontották. Már vége. Kettétört a képzelet-folyamom, és már nem alakul tovább a fejemben a kép.
Persze ez csak egy rajz. De úgy érzem mintha ellopták volna tőlem.
Szóval egy biztos. Soha az életben nem rajzolok többé túl személyeset a suliban. Csak összetörik.
8(
Hüpp.
:((
VálaszTörlésA "nép" mindig ezt műveli,suttyó módon bele a pofádba. Ember legyen aki elviseli.Ez egy nehéz része a létezésnek, de része. Jó esetben/ és csak ez az elképzelhető/megtanulod kezelni ezt a jelenséget és maradsz TE A PANNI, immunitás beindítva...:)))
VálaszTörlésSzerintem egy székláb szakszerű elhelyezése az illető nyaki artériájában megtette volna a kellő hatást: ezek után a többi agyhalott garantáltan nem próbál meg belekötni a Panni dolgaiba. :)
VálaszTörlésAmúgy fel lehet venni a fonalat egy-egy ilyen összetörés után, annyi az egész, hogy el kell engedni minden érzést a dologgal kapcsolatban, és megvárni, míg újra összeáll a fejedben a cucc.
Nem csak a suliban törik össze, ez ilyen emberek alaptermészetéből fakadó izé, később rosszabb lesz, szóval csatlakozom az előttem szólókhoz, mégolykevéssé izé meg cucc is: fókusz arra, amit csinálsz. A botladozás meg addig botladozás, amíg más nem látja az eremdényét. Nagyon szépek a rajzaid.
VálaszTörlés