Szürkeség itt is, ott is...

Mostanában kisebb válság köszöntött rám. Annyi minden összejött rövid idő alatt, hogy már nem tudott szép csendben felszívódni, és feloldódni, hanem hirtelen magának követeli összes energiámat és kedvemet. Egyszerre annyi információt kéne feldolgoznom, amire képtelen vagyok.
Egyszerre kéne rajzolnom/fényképeznem teregetésre, csinálnom a tételeket érettségire, leckéket írnom, órákra tanulnom, pályázatra rajzolnom, ezer és ezer papírt kitöltenem és odafigyelni a beküldési határidőkre, egyszerre kéne megoldani az ún. kapcsolati problémáimat - amelyek hirtelen a nyakamba szakadtak - és őszintének, céltudatosnak lennem, hogy az életemet megfelelő irányba tereljem.
Ezt mind.
És azt persze nem is említettem, hogy mindezek mellett szeretnék olyan dolgokat is csinálni, amik csak pusztán szórakozásból állnak, de nem lehet mert előrébb valók az előbb említettek.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Sokszor azon kapom magamat, hogy miközben folyik körülöttem az élet, mélyen elbambulok. Teljesen másik síkba lépek, álmodozok, máshol jár az eszem. Körülöttem izzik, rohan, száguld a történések hihetetlen lávafolyama, én pedig ott állok középen, és szigetként lebegek tehetetlenül. Mire észbekapok, lekéstem, elkéstem, már elmondták...
Én meg csak nézek ki egy elképesztően unalmas, és abszolút monoton magyarórán, és miközben a tanár hangja egyre jobban zümmögésbe hajlik át, én nézek ki az ablakon, nézem az eget, a felhőket, a fákat, azon gondolkodom, mit keresek én itt?
Miért nem megyek el valahova, ahol csend van, és nyugalom van, és nincsenek határidők és elvárások, és nem kell idiótákkal asszimilálódnom, és nem muszáj semmi.
Rétekre gondolok, mezőkre, nyári napsütésre, tópartra, lágy szellőre.
Aztán feleszmélek, és bumm!
- Panni, itt vagy?!
- Igen, elnézést.
Nem. Nem vagyok. Sehol.